Origó

( az  alábbi írásomat a júniusi Kineziológia Magazin közölte)

Anya által érkezünk erre a világra. Édesanyánkhoz fűződő viszonyunk életünk origója. Ami lehet: szoros, elhidegült, baráti, gondokkal terhelt, szeretetteljes, közömbös, vádaskodó, de biztos, hogy jelen van a mindennapjainkban. Minden sejtünk hordozza ezt a köteléket.. Érzéseinkben, munkánkban, kapcsolatainkban, vágyainkban ott van, mint kenyérben a kovász. Ha akarjuk, ha nem, alakít minket. Lehet, hogy már édesanyád nincs itt a földön, vagy több ezer km-re vagy tőled mégis meghatároz. Ezért nem mindegy milyen minőségben van jelen az életedben. Ha jól megkapargatjuk a felszínt, akkor találunk a rétegekben valami fájó érzést. Ha nem megfelelő a minőség, akkor saját magunknak kell változtatnunk a dolgokon. Hallom, már sokan mondják is: de én nem tudok rajta változtatni! Nem is Őt kell megváltoztatni. Az érzések bennünk élnek. Azokat kell helyesen látnunk, elfogadnunk, sértettségünk mögé kell néznünk.

   A hetvenes évek elején előre megfontolt szándékkal megfogantam egy általam kiválasztott anya méhében. Folyt. kattints!

Nagyon akartam ezt az anyukát, apukát és a családot.  Szerencsém is volt, mert a nővérem kedvére lány lettem.

  Semmire, csak az erős vágyra emlékszem, hogy az anyukám mellett akarok lenni a nap 24 órájában. Az életet persze nem egy csecsemő irányítja, ő is része a forgatagnak. Sok mindent történt körülöttünk: veszekedések, betegségek, válás, költözés, új házasság, új környezet, testvér féltékenység, apu halála, temetés, fájdalom. Az események megtörténtek, de én alig emlékszem, mert az ilyen dolgokra ugyan ki akar emlékezni. Apu halála után anyu lett a mindenes szülőm egy-személyben.  Igaz lett nevelőapám, ennek ellenére anyu volt a gondoskodó anyám és a következetes, szigorú apám egyszerre.  Mindig úgy éreztem anyu keveset tud velem lenni. Nem szerettem, hogy mire reggel felébredek ő már nincs velem.  Idegen néni visz az oviba. Az iskolában nagyon nehezen tanultam meg olvasni. Utáltam az iskolát. És én még mindig az anyukámat akartam. Volt egy titkos cselem, ha már végképp azt akartam elérni, hogy anyu velem legyen. Pikk-pakk beteg lettem és akkor legalább együtt voltunk ismét egy darabig. Csinált nekem almás-répa salátát, dióval és mézzel. Emlékszem, ahogy hozza az ágyamhoz. Nekem nem ízlett, talán azért, mert tőle távolított el. Nem akartam enni, tagadtam az életet. Emlékszem, ahogyan krumplipüréből hóembert készített, csak egyek már végre valamit. Egyedül vele akartam lenni, mert ő jelentette nekem a feltétel nélküli elfogadást. Ha a karjában tartott, akkor a mindenséggel voltam egy. Nélküle mindig fájt valami. Gyermekként az ember még csak önmagát érzi.  Biztosan azért fájt nekem annyi minden, mert neki is fájt. Ekkor még teljes érzelmi szimbiózisban éltünk. A gyerek mindig a szülő légköréből táplálkozik.  A szülő félelmét, aggódásait, stresszét a gyermeke reagálja le, és ő hordozza a szülő tüneteit.

    Aztán az évek meggyorsították a folyamatokat, és egyre többet ettem. Bújós kislányból durcás nagylánnyá változtam. Kialakult bennem némi harag, sértődöttség és elkezdtem anyuval játszani a mindennapi csatáimat. Iránta való mély szeretetem közben állandó kielégíthetetlen szomjként ott lappangott  kimondatlanul a mélyben.

  Sok negatív hittel és negatív meggyőződéssel voltam tele. Elhanyagoltnak éreztem magam és csalódottnak. Ha anyu valamit tanácsolt, vagy terelgetni próbált az életben, akkor támadásként fogtam fel és ragaszkodtam saját véleményemhez. Ezek a viselkedések csak az újtól való félelmeim voltak.  Később mikor már dolgoztam még inkább a” két dudás egy csárdában” –esete volt ránk jellemző. Nem vettem észre, hogy anyu lelke is a fájdalmak, és sebek hálójával van befonva. Nem is gondoltam rá, hogy az élet őt is megpróbálja. Erősnek mutatta magát, ami engem megtévesztett és én annál jobban elbizonytalanodtam. Pedig ő is ugyanolyan volt, mint én! Ő is magában hordta a megsebzett gyermeki énjét. Kiskorában ő se ilyen jövőt tervezett. Édesanyját az én születésem után gyorsan elvesztette, problémás édesapja volt, kevés segítséggel nevelt minket és magánéletében is akadtak problémák. A negatív minták és tapasztalatok alatt védelmi tüskéket növesztett és nem látta önnön csodás lényét.  Nem hitte el, hogy sokkal többre érdemes. Szívünkben nincs tér és idő, a fájdalmaink érzete időtlen, és ha érzelmi fogságba kerülünk, mindegy hány éves az ember.

Fiatal anyaként én is hasonlóan, mint anyukám, kezdtem elveszni önkorlátozó hitrendszereim hálójában. Kisfiamnak a legjobb anyja akartam lenni és megfelelni az elvárásoknak.  Boldog anyuka, aki szoptatja kisdedét, tisztán tartja a lakását, altatót dúdol, eljár fitness terembe stb. Aztán mikor sok megpróbáltatás után megérkezett a lányom, úgy éreztem, nem tudom megadni nekik azt, amire én is vágytam pici babaként. Nem tudok velük lenni a nap 24 órájában.  Akkor már olyan tökélyre vittem az önostorozást, hogy kialkottam magamnak egy figyelmeztető jelet. Beteg lettem. Hosszú hetekig napi 4-5 órás erős fejfájásom volt. Sírtam és a fájdalomcsillapítók alig hatottak. Minden orvosi leletem negatív lett, az MR (mágneses rezonancia) vizsgálaton végig üvöltöttem. Nem értettem semmit. Majd mikor az idegorvos doktornőm csak annyit kérdezett- Véletlen nem szorong?- na itt elszakadt a cérna és bőgni kezdtem. Tudtam és megértettem, hogy a lelkemmel van a gond. A félelmeimmel kell szembenéznem. Nem gyógyszer, hanem segítség kellett, de azonnal. Így választottam a kineziológust. A betegségem gyorsan elmúlt, de tudtam a belső változásnak folyamatosnak kell lennie. Oldások során át és komoly belső munkával, lassan kezdtek leválni rólam a helytelen mintázatok. Változások történtek. Ahogyan bennem kezdtek  feloszlani a negatív képek úgy kezdtem anyukámat is egyre másként látni. Igaz nem volt miért megbocsátani neki, de én megbocsátottam és megértettem, hogy miért nem engem ringatott évekig napi  24 órában.  Kevesebbet csatáztam. Láttam miért, és hogyan működik. Átéreztem a zsigereiben lévő félelmeket és tudtam, hogy mennyire egyformák vagyunk, mennyire egy a sorsunk. Ahogyan tisztultam, egyre jobban tudtam őt feltétetlek nélkül elfogadni. Persze vannak még megoldásra váró dolgok. Látom szeretetteljes lényét, és nem téveszt meg a páncél. Tudom, hogy értünk gyermekeiért és unokáiért mindent megtesz. Intelmeit, tanácsait most már meghallgatom és valljuk be jó, hogy sokszor az „öreg csajra” hallgatok. Szeretem  és nagyon boldog vagyok, hogy őt választottam édesanyának. Sokat tanultam tőle és hálás vagyok, amiért megértem azt, hogy igazából lássam őt. Senki sem tökéletes, de egymás szemében azok vagyunk mégis.

    Gyökereink vannak, és belőlük táplálkozunk. Szüleink bennünk élnek, de nem mindegy hogyan milyen oldalról, milyen szemüvegen keresztül szemléljük őket. Fontos, hogy megértsük őket és saját érzelmeink eredőjét. A generációs terheinket le tudjuk tenni. Fontos, hogy a mi gyermekeink ne cipeljék a bennünk lévő terheket.

Vasárnap kora reggel bekúszott mellém lányom az ágyba. Szerettem volna még aludni, de ő nyomult. Aztán lágyan simogatni kezdte az arcomat. Átöleltem és félálomba merültünk. Puha megnyugtató kezében ott volt anyukám, nagymamám és megannyi édesanya angyali érintése.